Egy Amigo örökké Amigo, efelől semmi kétségünk nem lehet. Az egyetemi évek viszont (sajnos?) nem tartanak örökké, így minden aktív Amigo életében előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor búcsút kell intenie a kórházi bevetéseknek és az Amigo-lét egyéb szépségeinek: e mozzanat után ők is beléphetnek az Alumni Amigók egyre bővülő csapatába.

Mi fán terem az Alumni-lét? Hogyan emlékeznek vissza zöldpulcsis éveikre, és mit jelent számukra ma az Amigos? E heti cikkünkben három Alumni Amigót, Adrit (Debrecen), Kamillát (Budapest) és Petit (Szeged) kérdeztük Amigo-múltjukról és Alumni-jelenükről.

Az alapító csapat (2014)

Mesélj nekünk az Amigo-pályafutásodról! Miben változott az alapítvány aktív Amigóságod alatt?

Adri: Az Amigos teljesen a Gondviselés által került az utamba. 2019-ben, egy februári napon az egyik lakótársammal a konyhában beszélgetve kezdődött minden. Izgatottan mesélt nekem a szervezetről és az éppen esedékes debreceni terjeszkedésről. Utána is olvastam az alapítványnak, másnap pedig már töltöttem is ki a jelentkezési lapot. Amigo-létem a debreceni alapító csapat tagjaként kezdődött, és négy féléven át tartott. Ez idő alatt számtalan változás történt, minden félév új Amigói színesítették a közösségünket, új ötletek, új lehetőségek jöttek, amik hozzájárultak ahhoz, hogy egyre stabilabb legyen a közösségünk. 

Kamilla: Az Amigos természetszerűen sokat változott a csatlakozásom óta, hiszen ma már még több Amigo csal mosolyt a gyerkőcök arcára, még több kórházban és még több városban van jelen az Amigos. Szuper érzés látni, hogy bár a csapat növekszik, de az alapvető Amigo értékek nem változnak, így a mai Amigók is hasonló csodát élhetnek meg, mint mi korábban.

Peti: 2018 szeptemberében csatlakoztunk hatan az akkor még tíz fős szegedi lány-csapathoz. Voltam kórház- és városfelelős is, nagyon izgi időszak volt ez mindannyiunk életében. Bár a csatlakozásunkkor a szegedi csapat családias hangulata picit megbomlott, mindig is tudtunk számítani a másikra. Nagyon hálás vagyok, hogy átélhettem mindezt. Nagyszerű élmény volt a debreceni csapat megalakulását végig követni: látni, ahogy a semmiből egy ilyen szuper csapat összeáll.

Hogyan élted meg az Alumnivá válásodat?

Adri: Nehezen éltem meg azt, hogy Alumnivá váltam, mert éreztem, hogy bármennyire is Amigo maradok, a gyerekekkel való rendszeres találkozás nem lesz a hétköznapjaim része. A korábbi élményekből azonban folyamatosan táplálkozom, és hihetetlenül hálás vagyok azért, hogy megtapasztalhattam a szeretetnek ezt a fajta megnyilvánulását is az életem során.

Kamilla: Az Alumnivá válás egy nagyon különleges lelki folyamat, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs benne nehézség, ugyanakkor egyben szuperjó érzés is. Nehéz, mert úgy érzed, hogy valami véget ér, ugyanakkor szuperjó látni, hogy mennyi új és lelkes Amigo látogatja továbbra is a gyerkőcöket. Tudtam, hogy az egyetemista lét végéhez közeledve már csak korlátozott ideig van lehetőségem aktív Amigóként erősíteni a csapatot és nagyon szerettem volna egy olyan megoldást találni, ahol bár kicsit távolabbról, de mégis aktívan tudom támogatni a csapatot. Akkoriban alakult meg a kuratóriumi csapat ötlete, ami az Amigos hosszú távú fenntarthatóságának megteremtését támogató, stratégiai szemmel gondolkodó csapat létrejöttét jelentette, ahova az Amigos Alumni Amigók jelentkezését várta. Úgy éreztem ez egy tökéletes együttállás – így lettem a csapatot hosszú távon támogató kuratóriumi csapattag és egyben Alumni Amigo.

Peti: Mindannyian tudjuk, hogy előbb-utóbb ennek is véget kell érnie. Talán nem is baj, hogy a korona-járvány előtt, februárban váltam Alumnivá… Egyébként nem sok dolog változott: eltűntek a megszokott heti feladatok: a vasárnapi posztírás, bevetési beszámolók olvasása, satöbbi. És persze a Slack letörlése is nagy lépés volt. Mindig jó látni a régi és új arcokat – én is érzem, hogy kiestünk ebből a körforgásból, de a kialakított kapcsolataimat továbbra is igyekszem ápolni. Bármikor szívesen találkozom a mostani Amigókkal is.

A szegedi csapat első találkozása a VR szemüvegekkel (2019 február)

Mit vittél magaddal az Amigosból? Kötöttél barátságokat, ill. érzed-e azt, hogy több lettél általa?

Adri: Hogy kötöttem-e barátságokat? Hogy is mondják? – A név kötelez! Szóval az Amigosban adott volt a lehetőség, hogy nemcsak a gyerekek, hanem egymás barátaivá is váljunk. Megtapasztalhattam, hogy a mai -sokszor negatív és taszító világban- vannak még reményt adó fénylő csillagok, akik önzetlenül segítenek, szeretnek, önfeledtül nevetnek, magukat kicsit mindig háttérbe szorítva mások érdekeit nézik és kiállnak egymásért. Sok Amigóval kötött barátságot, boldog gyermekarcokat és emlékezetes pillanatokat viszek magammal. 

Kamilla: Rengeteg mindent, de leginkább élményeket. Élményeket csillogó szemű lurkókról, felszabadult gyerekkacajokról, őszinte baráti beszélgetésekről, a csapatszellemről és összetartozásról.

Peti: A csatlakozásom idején mindenképpen olyasmit szerettem volna csinálni, ami kimozdít a komfortzónámból – nem voltam az a szociális típus régebben. Az Amigos olyan kapukat nyitott meg az életemben, aminek a hatásait a mai napig érezhetem: ezért dolgozhatok most olyan munkakörben, amit szeretek csinálni. Megtanultam, hogy milyennek kell lenni vezetőként, és rengeteget tapasztaltam emberi kapcsolatokról, érzelmi viszonyokról. Örülök, hogy láthattam párkapcsolatok születését is csapaton belül – minél többet beszélek erről, annál szebb élmények törnek fel bennem.

Fanni, Réka, Kamilla és Elin Amigók bevetés után (2017. november)

Ha fel kellene idézned a legemlékezetesebb Amigo-pillanataidat, mi jutna eszedbe?

Adri: Két, számomra meghatározó emléket emelnék ki. Az első néhány hetes Amigo-létem alatt történt, amikor is az onkológián kutattam a kíváncsi, játszani vágyó gyerkőcök után. Egy 6 éves kisfiúhoz volt szerencsém, aki óriási példámmá vált. Nagyon feltöltő volt számomra is az együtt töltött idő, minek a végén elhangzott az a mondat, ami azóta is cseng a fülemben, akárhányszor is gondolok vissza rá. A kisfiú megköszönte, hogy nem kérdeztem semmit a betegségéről, arról, hogy miért van kórházban, hanem játszani vágyó, hétköznapi kisfiúként kezeltem őt. Hogy nem pásztáztam a sebeit, a belé szúrt tűket és a kihulló félben lévő haját, hogy újra egészséges gyereknek érezte magát. A másik élményem szintén az onkológiához köthető. Több bevetésem alkalmával is láttam egy kisfiút, aki nem volt túl beszédes, és mindig meghúzta magát, amikor megérkeztünk. Egyik alkalommal sikerült kicsalogatnom a szobából, és ajándékot készítettünk a nővéreknek. Az együtt töltött idő alatt egyszer sem szólalt meg, de attól a naptól kezdve folyamatosan a játszópajtásom volt, szavak nélkül, mosolygó szemekkel kommunikáltunk egymással…barátokká váltunk. 

Kamilla: Az egyik legemlékezetesebb pillanat volt, amikor először léptem be a kórházba és bár nagyon izgultam, de éreztem, hogy valami hihetetlenül különleges dolognak vagyok épp részese. Nehéz volt megfogalmaznom, hogy én, aki egyébként idegenkedtem azelőtt a kórházi közegtől, hogyan állok most mégis itt a kórházban. Liftezés az osztályra (közben liftezés a gyomromban), majd nyílt a kórházi osztály ajtaja és megkezdődött a csoda. Az ápolók mosolyogva fogadtak minket, hiszen már jól ismerték az Amigost, majd miután elhangzott a „Kinek van kedve játszani?” felkiáltás, többé már kétség sem fért hozzá, hogy itt bizony nagyon nagy móka kerekedik délutánra. UNO-zás, beszélgetés és sok-sok nevetés, így telt az első bevetés. Életre szóló élményekkel gazdagodva, csupa mosollyal az arcomon indultam haza. Emlékezetes élményeim közé tartoznak a félévente megrendezésre kerülő korareggeli csapatfotózások is, amikor is az egyetemi óráink előtt mindannyian összegyűltünk az MCC-ben a rendszerint frissítendő féléves csapatfotó elkészítésének céljából. Ki álmosan, ki energikusan, de mégis mindig együtt volt a csapat és ez mindig nagyon jó volt. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor rájöttem, hogy itt bizony nem beteg gyerkőcökkel játszunk nap mint nap, azaz mégis, de nem a betegen van a hangsúly, hanem a csillogó szemű, kíváncsi, talpig rosszcsont gyerekekről, akiktől a kórházból kilépve egész délután csak mosolyogni tudtam.

Peti: Itt ismét kiemelném a debreceni csapat megalakulásával kapcsolatos élményeimet. A felvételiknél, a jelöltek meghallgatása közben voltak, akik megkönnyezték a felvételizők egy-egy gondolatát, érzelmileg nagyon intenzív pillanatokat élhettem akkor át én is. A bevetéseim közül egy kislány története és szavai jutnak eszembe – micsoda szívszorító és szívmelengető érzés volt látni és érezni, hogy ennyi kihívás és nehézség mellett egy négy-öt éves gyerkőcben mekkora empátia lakozhat, milyen belülről fakadó őszinteség csilloghat a szemében. A más Amigókkal közös bevetések is mindig nagyon élvezetesek voltak: igazi csapatmunkákat élhettünk át, rengetegszer érezhettem büszkének magam ezen alkalmak során.

Mesélj kérlek a helyi Alumni Team szerveződéséről! Mennyire tart össze a csapat, milyen érzés a városodban Alumninak lenni?

Adri: Jelenleg én vagyok az egyetlen Alumni Debrecenben, így Team-ről még nem beszélhetünk, de biztos vagyok benne, hogy jó kis csapat fog kialakulni a későbbiekben.

Kamilla: Bizony, vannak Alumni események és az ezeken való részvétel nagyon lélekmelengető érzés, jó újra látni a „régi arcokat”, hihetetlenül nosztalgikus az egész. A legutóbbi esemény, amin részt vettem egy közös vacsi volt, de volt már korábban túrázás, borkóstolás és hasonló izgalmas programok is. A jövőben nagyon szeretnék még több ilyen eseményen részt venni!

Peti: Kifejezetten Alumni programok Szegeden nem igazán szerveződnek. A nagyobb közös eseményeken -amelyek Aktív és Alumni Amigóknak is meg vannak hirdetve- szoktunk részt venni. Igazából hiányolom is az önálló Alumni-szerveződést városi szinten – egy kicsit el van engedve a kezünk ezt illetően. Különösen nehéz a mostani helyzetünkben találkozásokat szervezni, de ettől függetlenül próbálkozni lehet, és kell is. Nagyszerű lenne többször találkozni a régiekkel – és nem csak „civilként”, hanem valóban ex-Amigo-közösségként. Nosztalgiázni, múltat felidézni mindig szuper.

… akikről eddig nem esett szó: a szombathelyi csapat, ahol még nincsenek Alumnik. 🙂

Mit gondolsz, az Alapítvány mennyire menedzseli jól az Alumnik helyzetét? “Egy Amigo örökre Amigo” – Te továbbra is a csapat részének érzed magad?

Adri: Mivel Debrecenben én vagyok jelenleg az egyedüli, így Alumni szervezések itt nem folynak. Több ilyen jellegű programról olvasok Budapesten, de ezek az időpontjaik miatt számomra nem alkalmasak. Ennek okán jelenleg még kicsit kívülállónak érzem magam.

Kamilla: Szerintem szuper, hogy az Amigos tudatosan figyel az Alumni közösségre, rendszeres hírlevél útján informálódhatunk arról, hogy mi minden történik az Amigosban, a nagyobb mérföldköveknél pedig (mint például az Amigos szülinap) mindig minket is meginvitál a csapat a közös ünneplésre és bizonyos időközönként külön programokat is szerveznek az Amigók az Alumni csapat összetartásának céljából. Így összességében magabiztosan állíthatom, hogy én továbbra is a csapat részének érzem magam és ez nagyon jó érzés.

Peti: Erről egy vicces hasonlat jutott az eszembe – ha az Amigos egy nagy család (és hát azok vagyunk!), akkor én ebben a családban a grumpy nagybácsi szerepét töltöm be. Egy kicsit mindig tud zsörtölődni, de azért mindenki szereti őt, és ő is nagyon szereti a családját. Tényleg egy életérzés Amigónak lenni: én minden mostani Amigónak azt kívánom, hogy minél inkább éljék meg minden percét ennek, és legyenek olyan büszkék arra, hogy Amigók, mint amennyire én is büszke vagyok.

Ignácz Máté. 2020.11.01.

 

Alumni szemmel a világ
Cimke:                     

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.