Új sorozatot indít az Amigos Blog, amelyben kórházi dolgozókat, kórházpedagógusokat, nővéreket és orvosokat mutatunk be Nektek. Azokkal az emberekkel készítünk interjúkat a sorozatunkban, akik még többet tesznek a beteg gyermekek gyógyulásásért, és akiknek a munkáját mi Amigóként játékkal és nyelvtanulással egészítjük ki. Arról kérdezzük őket, hogy pontosan mi a munkájuk, tanácsokat kérünk arról, hogy aki ezzel szeretne foglalkozni, hogyan álljon neki. Az anekdotázás sem marad el, meghatározó élményekről is olvashattok. A mostani interjúnk során a Semmelweis Egyetem II. számú Gyermekklinikáján (azaz a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán), az Amigók legelső bevetéseinek helyszínén jártunk. Ismerjétek meg most ti is interjúalanyaink, dr. Fejérdy Pálné és Nyisztorné Debreczeni Ágnes kórházpedagógusok, valamint Fehér Ildikó szociális munkás, családterapeuta munkáját!
Az Amigók tevékenységéről már sokat olvashattak az érdeklődők, azonban eddig keveset azokról, akik még többet tesznek a beteg gyermekekért. Mesélnének nekünk arról, hogy pontosan mivel foglalkoznak, mi tartozik a napi tevékenységeik közé?
I: Én képesítésem szerint szociális munkás és családterapeuta vagyok. Ez a két foglalkozás nagyon jól tud egymáshoz illeszkedni, én itt elsősorban szociális munkát végzek, de családterapeuta szemlélettel. Bekerül hozzánk egy kisgyerek, akinél megállapítottak egy diagnózist. Hemo-onkológiai osztályról beszélünk, tehát ez mindig egy nagyon súlyos diagnózis sajnálatos módon. Azt tudni kell, hogy ilyenkor egy család mindig krízisbe kerül, a biztos pontok az életükben ilyenkor megszűnnek. Ilyenkor lekerülnek egy verem mélyére, sötétben vannak, kapaszkodókat keresnek. Azonban egy krízis ugye arra is jó, hogy új kompetenciákat tanuljunk, megerősödjünk. Mi erre próbáljuk ezeket a családokat terelni, hogy megerősödjenek, gyógyultan kerüljenek ki tőlünk. Az én feladatom elsősorban, hogy felvilágosítsam őket a Magyarországon igénybe vehető szociális szolgáltatásokról, ellátásokról. Ami ilyenkor nagyon nehéz, hogy az egyik szülő garantáltan elveszíti a munkáját, hiszen mindig bent van a kórházban a gyereke mellett. A másik szülő pedig bejár a kórházba, ha vannak testvérek, még bonyolultabb a helyzet. Ilyenkor jön a mi team-munkánk, amikor a pszichológussal, dietetikussal megpróbálunk ehhez a helyzethez mérten egy egyensúlyt fenntartani.
FP: Én már nagyon régóta vagyok itt a klinikán, huszonpár éve, nagyon szeretek itt dolgozni. Napi teendőm igazából természetesen a gyerekekkel való foglalkozás. Minden nap először fölmérjük, hogy kik vannak itt, ugye fluktuáció van, kit hazaengednek, ki visszajön. A gyerekekkel megbeszéljük, hogy mi a teendő, felvesszük az iskolával a kapcsolatot, megkérdezzük, hogy mi az, amit ők elvárnak tőlünk. Aztán ezt egy-egy gyereknél lebontjuk, hogy meddig van itt, hogyan tudjuk beosztani a munkát, egészségileg hogyan bírja. Megbeszéljük ezeket az orvosokkal, nővérekkel, a szociális munkással, tehát teamben dolgozunk, egy pszichoteamben. Egyesével megyünk a gyerekekhez, én kicsikkel foglalkozom. Persze sose a tanulással kezdjük, először mindig kicsit beszélgetünk. Általában nagy örömmel, nagy lelkesedéssel tanulnak a gyerekek. Természetesen ez a tanulás sosem 45 perc, hanem amennyit egy gyerek bír, más keretek között zajlik itt az oktatás.
NYDÁ: Mi Katival mindketten a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskola és Gimnázium tanárai vagyunk, ami egy államilag fenntartott iskola, több mint 80 éve működik. Ebből a szempontból Magyarország és az oktatáspolitikája büszke lehet magára, mert ez egyedülálló szinte Európa szerte. Attól, hogy egy gyermek beteg lett, a tankötelezettségnek még ugyanúgy eleget kell tennie, de nyilván ez csak akkor várható el, ha megkapja a segítséget részben az anyaiskolától, részben a mi intézményünktől. A mi intézményünknek kifejezetten az a küldetése, hogy a tartósan beteg gyerekeknek a kórházi tartózkodás ideje alatt támogassuk, segítsük a tanulását, hogy a gyógyulás után becsatlakozhassanak a saját osztályukba. Hál’istennek ez gyakorlatilag majdnem mindig így van, hiszen itt egyéni oktatás folyik. Ezért azt tapasztalom, hogy az itteni oktatás van olyan hatékony, mint az osztálytermi. Ahogy Kati már említette, itt szívesen tanulnak a gyerekek, ez tényleg így van. Ezt egyébként sokan is kérdezik, hogy miért terheljük őket még a tanulással is. A tanulás az élet része, ez adja a reményt, hogy ők az életet folytatni fogják és be tudnak kapcsolódni majd ugyanabba menetbe, amibe a többi osztálytársuk. Ez nagy motiváció. Lehetőségünk van az osztályozásra is, mi is íratunk dolgozatot, ezeket küldjük el az anyaiskolának, így ők is látják, hogy mi folyik az adott érdemjegy mögött.
Ha már a motivációnál tartunk, mi volt az Önök motivációja amikor ezt a pályát választották? Mik a nehézségei ezeknek a szakmáknak, és hogyan lehet ezeken túllendülni?
NYDÁ: Én úgy gondolom, hogy minden szakmának megvannak a nehézségei. Nyilvánvalóan egy onkológián tanítás más kihívásokat állít elénk, mint az osztálytermi tanítás, de egy osztályban is vannak nagyon nehéz problémák, nehéz sorsú gyerekek. Ennek a munkának számomra az az előnye, hogy egyénre szabottan, a gyerekkel nagyobb együttműködésben tudunk együtt munkálkodni. Itt sokkal rugalmasabb, improvizatívabb a munka. Ez egyben egy nehézség is, de én ezt szeretem, engem ez motivál. Egyik esetben tanítok egy ötödikes irodalmat, aztán meg egy érettségire készülőt. Persze nem mondom, hogy ez nem fárasztó. Természetesen a kérdés, hogy mit tud valaki kezdeni azzal, ha valakit elveszít – mert itt ez is előfordul – a mai napig nehéz megemészteni. Azokat a pillanatokat is nehéz feldolgozni, amikor egy derűs gyermeknek megmondják, hogy itt bizony hosszú ideig kemény munkán lesz. Ugyanakkor, jóval több a gyógyulás, mint a veszteség. Az élet ilyen, veszteségek mindenhol vannak. Nagyon sok olyan foglalkozás van, ahol ezzel meg kell küzdeni.
FP: Én nagyon örültem, hogy idekerültem, előtte állami iskolában dolgoztam, mint ahogy a tantestületben mindenki. Egész életemben orvos vagy pedagógus szerettem volna lenni, és itt a sors megadta nekem, hogy ez a kettőt ötvözhessem. Nem csak az oktatás miatt szeretek itt dolgozni, persze elsősorban erről van szó, de annyi örömet lehet itt adni a gyerekeknek, akik olyan nehéz helyzetben vannak. Nekem igazából az nagyon fontos, hogy jókedvűek legyenek, és hogy valami öröm is legyen a kórházban. És nehézség? Hát hogyne lenne. Ezeknél a kisgyereknél hiába mondja az ember, hogy távolságot kell tartani, nagyon nehéz. Természetesen, mivel kórházban dolgozunk, tudjuk, hogy meg kell tanulni ezeknek a kezelését. Megtanulja az ember azokat a viselkedési formákat, amik itt kellenek.
Esetleg tudnának tanácsokat adni azoknak, akik erre a pályára készülnek? Hiszen az Amigók mind egyetemisták, van közöttünk mindenféle hallgató, nagyon szívesen fogadunk tippeket.
NYDÁ: A kórházpedagógiának nagyon szűk a befogadóképessége, itt bővítésre csak akkor van lehetőség, ha a státuszhelyekből valaki nyugdíjba megy. Azokat a speciális adottságokat, amik ahhoz kellenek, hogy valaki kórházpedagógus legyen, igazság szerint intézményi formában nem nagyon oktatják. Nyilván azért nem, mert a pedagóguspályának nem ez a széles felvevő ága: mi itt összesen 27-en vagyunk a tantestületben, és ez nem bővíthető. Így a mi vonatkozásunkban ez nem egy adekvát kérdés, kifejezetten senkinek nem tanácsolom, hogy speciálisan erre a pályára készüljön. Ha véletlenül mégis úgy hozza a dolog, akkor egy pályakezdőnek sem biztos, hogy itt és ezzel a munkával kell kezdeni. Itt élettapasztalat és szakmai tapasztalat kell, ami nem pontokba van leírva, módszertanilag van megfogalmazva, hanem rutinként működik. Itt a gyerekek is különböző iskolatípusból jönnek, például tavaly volt tizenöt tizedikes tanítványunk, de mindegyik minden tantárgyból máshol tartott és más könyvből tanult. Egyetlen témazáró dolgozatot sem tudtam kétszer „elsütni”, annyira egyénre szóló volt a dolog. Mindegyikhez meg kell tanulni a saját nyelvet és ezt tankönyvből nem lehet. Itt a sikerélmény sem olyan, mint a közoktatásban, ott volt egy visszajelzés a szülőktől, az osztályátlagtól. Itt az a sikerélmény, ha valaki nevet. Nekem eddigi pályafutásom legnagyobb sikerélménye egy érettségire készülő lány volt, aki nagyon sokszor visszaesett. Azt mondta, hogy ő nem tudja, hogy mitől, de ha tanulunk, akkor nem hány. Ahogy viszont abbahagyjuk a tanulást, rögtön hányni fog. A hétköznapi életben ez egy fura mondta, de itt azt jelentette, hogy legalább arra az időre valamiből kimozdult, másra tudta irányítani a figyelmét.
FI: Én úgy gondolom, hogy mi itt magasságokat és mélységeket járunk meg. Az, hogy valaki bejön, megkapja a kezelését, elmegy Isten hírével, nagyon ritka. Én a szociális munka területén nagyon sok mindent megjártam, mert hajtott a kíváncsiság. Ez sem a gazdagok betegsége. Nagyon kevésszer találkozom olyannal, akik rendezett anyagi körülmények között vannak. Ki merem jelenteni, hogy halmozottan nehéz sorsú családokkal dolgozom. Nagyon ritka a középosztály is, és az olyan családok, akik meg tudják tartani a státuszukat egy ilyen betegség után.
FP: Nekem nagyon sok kisebbséghez tartozó tanítványom volt. Hihetetlen ellenálló képességgel rendelkeznek azok a gyerekek, mert megszokták, hogy márciustól mezítláb vannak kint, nem esznek gyümölcsöt stb. Amikor itt agyon volt pátyolgatva a kisfiú és hazament, nagyon aggódott a doktor úr, hogy mi lesz vele. Márciusban elmentem meglátogatni, nagyon hűvös volt, és a kisfiú egy szál trikóban, kisgatyában ugrált a vasak között, de rajta volt a maszk.
FP: Itt nagy lelki erőre, tartásra van szükség, keménységgel párosítva. Kell az embernek az, hogy önmaga ne rokkanjon bele. Nem szabad hazavinni. Eleinte én is mindig hazavittem a történéseket, de egy idő után nem lehet. Ha az ember hazaviszi, akkor viszi magával mindenhova. Önvédelemre van szükség. Ameddig tudok segíteni, addig mindent megteszek, de utána meg kell húzni a határt.
FI: Valóban kell a tapasztalat és a keménység, de hozzáteszem, hogy itt önismeretre van szükség. Én önismereti képzés nélkül erre a pályára senkit nem engednék, mert előbb-utóbb felemészti saját magát. Én például tudom magamról, hogy az elsődleges szeretetnyelvem az érintés. Ezért gyereket nem veszek a kezembe, maximum megsimogatom, vagy hozzáérek. Pedig vannak nagyon cuki kisbabák, de nem teszem meg, mert, ha megteszem, akkor onnantól fogva, ha a gyermekkel bármi történik – és mezsgyén mozgunk – akkor az engem olyan mértékben meg fog viselni, hogy lehet, hogy azt mondom, hogy becsukom az ajtót. Nem jövök ide többet, mert nem fogok segítséget kapni.
FP: Igen és itt van egy hiányossága ennek a munkahelynek, hogy nincsen szupervízió. Pedig kellene. Igazából egymással szoktunk beszélgetni, pedig szakemberre lenne szükség.
FI: Igen, ilyen szempontból nagy veszélyben vagyunk. És hogy haza mit viszek? Szűrök, erősen szűrök. Nem viszek haza folyamatokat, szívhez szóló dolgokat. Persze muszáj egy otthoni kommunikáció, kedves dolgokat szoktam elmondani általában. Az, hogy főzöd a pörköltet és közben eszedbe jut XY, megvan. Meg tud történni, és én olyankor leülök egy-két percre és lezárom. Mert akkor azt a munkanapot rosszul zártam le. Nem lehet, hogy beengedjem, mert akkor nem lesz belőlem semmi a végén. Ha én mentálisan délután három órakor úgy jöttem ki innen, hogy megfogtam a képzeletbeli kapum kilincsét és becsuktam azt az ajtót, és hallom, hogy piszok nagyot durrant, akkor vagyok jól. Ha csak egyetlen nap félig csinálom ezt meg, na akkor bizony bevillan XY.
NYDÁ: Tegyük hozzá, hogy Ildikó itt még csak másfél éve van, és persze máshol is voltak tragédiák, ez egy nagyon jó módszer, de nem mindig sikerül. Itt egy gyerek tanítása akár két év is lehet, ezalatt az idő alatt nagyon szoros kapcsolat tud kialakulni egy gyerekkel. Én ugye irodalmat is tanítok, amiben a személyesség elkerülhetetlen. Érzelmekről beszélünk, az életet együtt értelmezzük. Ez egy annyira szoros kapocs, különösen egy középiskolással, hogy tulajdonképpen egymást tanítjuk. Persze törekedni kell a lezárásra, muszáj, nem lehet belehalni, mert akkor nem tudod a többieket segíteni.
FI: Meg a humor az nagyon fontos!
FP: Igen, a humor. És a kollegiális társaság! Miután nincs szupervízió, hogyha mi egymás között nem alkotnánk egy teamet, ha nem tudnánk egymással ezeket a dolgokat megbeszélni, akkor a munkánk nem működne.
NYDÁ: Az átbeszélés, meg a kibeszélés is nagyon fontos, amikor tudom, hogy ezt haza nem vihetem. Bizony van olyan nap, hogy egy gyerek annyira megnyomja az ember lelkét, hogy másikhoz már nem tudok menni. A kollégáim értik ezt, és tudják, hogy velük is előfordulhat.
FI: Nekem nagyon sokat segít az, hogy tudom, hogy itt a kollégáimra számíthatok, hogy mindig fordulhatok hozzájuk. Ez biztonságot ad. Ami szerintem még nagyon fontos, hogy ezt a munkát nem lehet nyugodt otthoni háttér nélkül csinálni. Ha nem egy nyugodt hátterem lenne, akkor biztosan nem tudnám csinálni.
FP: Nem, ezt zaklatott lelkivilággal nem lehet csinálni. Itt kell egy lelki stabilitás ahhoz, hogy az ember helyén tudja kezelni a dolgokat pozitív és negatív irányban egyaránt.
Mik azok a meghatározó élmények, történetek (ha vannak), amikből erőt lehet meríteni?
FP: Nekem volt egy negyedikes fiú, aki egyáltalán nem volt hajlandó tanulni, ahányszor valaki bement a szobába, magára húzta a papalant. Én meg gondoltam, hogy na itt egy kihívás, és próbáltam szépen lassan-lassan beszélgetni vele addig, amíg el nem jutottunk a tanulásig. Aztán szépen meg is gyógyult ez a gyerkőc, és egyszer csak kaptam egy levelet az anyukájától. Az állt benne, hogy „Sose lehet tudni, hogy a Jóisten kinek a segítő kezén keresztül segíti az embert az életben, és most az Ön keze volt, amin keresztül segített minket”. Nekem ez egy Nobel-díjjal felért. És a díj másik fele az volt, hogy évekkel később kaptam egy esküvői meghívót, amin az állt, hogy „Megbeszéltük, hogy az első táncot Kati nénivel fogom táncolni”. Ezek a dolgok olyanok szerintem, hogy ehhez képest a Nobel-díj kutyafüle. Ez megmarad, ezek azok dolgok, amikre az ember úgy gondol vissza, hogy igen, ezért érdemes volt.
NYDÁ: Én azért szeretek itt lenni, mert a hétköznapi életben nagyon sok csúnyaságot látok, néha nagyon ki tudok ábrándulni az emberi nemből, itt viszont nagyon sok csodát látok a gyerekeknél, a szülőknél, az anyák viselkedésében, bölcsességében, erejében. Ez kifejezetten fura, de van, hogy én töltekezem belőlük. Szóval itt van egy olyan kölcsönös adok-kapok helyzet, hogy néha akármennyire próbálok lezárni, nagyon nehéz.
FI: Én kiemelném az apákat is! Nekünk volt kórtermünk a hematológián, ahol apák voltak. Összegyűltek az édesapák, és olyan szépen gondozták a gyerekeiket. Ahogy egymást azzal a férfias bajtársiassággal támogatták, kedvem lett volna egy riportfilmet forgatni róluk. Itt különben gyönyörű filmeket lehetne csinálni… De például volt egy kicsi babám, aki túl volt a kemoterápián és jól ment haza, és kaptunk tőle egy fatáblácskát, amire az volt írva, hogy „Veled sokkal könnyebb volt”. Amikor megkaptam, csak ránéztem az anyára és mindkettőnknek könnybe lábadt a szeme. Hát ezért dolgozom itt.
DÁ: Ami nagy öröm nekem, hogy amikor jönnek vissza kontrollokra, akkor sokszor nem is a gyerekeket ismerem, mert annyira kivirulnak, hanem az anyukákat.
FP: Volt egy kicsi, elsős gyerek, nagyon beteg volt. Jött a karácsony, levelet akart írni a Jézuskának, de még nem ismerte a betűket. Mondtam, hogy hát semmi baj, majd én írom, te diktálod. Végül közösen írtunk egy levelet a Jézuskának. A gyerek meggyógyult, és minden évben karácsonykor visszajön és hoz nekem valamit, amit ő készített, pedig ez vagy húsz éve volt már. Minden évben megkérdezi, hogy „Emlékszel, amikor az első levelet a Jézuskának te írtad?” Hát hogyne emlékeznék! Ezek azok a dolgok, amik az embert föltöltik.