A Tűzoltó utcai gyermekklinikára kezdtünk el legelőször járni, 2015 óta immár negyedik éve látogatjuk a gyerekeket, heti három alkalommal. Idén ősztől az átköltözés miatt a Korányi tömbben találkozunk velük, három osztályon: onkológia, hematológia és gasztroenterológia. Ezeken az osztályokon a gyerekek általában hosszabb időt töltenek, így sokat szoktunk velük tanulni, hogy az eltöltött idő alatt ne maradjanak le az osztálytársaiktól.
A kisebbeknél mindezt persze rengeteg különféle játékos módon csempésszük bele a látogatásba: színeket, formákat, állatokat tanítva nekik kártyajátékokon és memóriakártyákon keresztül, a nagyobbaknál viszont rendszeresen ők is szokták kérni, hogy éppen mivel foglalkozzunk, mit tanuljunk.
Számomra az a legjobb érzés, amikor függetlenül attól, hogy ki ígérte meg, hogy leellenőrizzük a házit, haladunk tovább a tananyaggal vagy csak benézünk beszélgetni egy picit, mindig óriási szeretettel és izgalommal várnak minket. Számukra ezek az órák azok, amikor picit kiléphetnek a kórházi mindennapokból. Az egyik fiú mondta, hogy: “Olyan jó, hogy jöttetek, egész nap csak feküdtem, végre csináljunk valamit!”
Természetesen vannak olyan napok, amikor a játék és a kézműveskedés kerül előtérbe, a piciknél a gyurmázás, és az elkészült gyurma állatokkal való mesélés, a nagyobbaknál a Dobble, az UNO és a Monopoly az örök klasszikus. Egy-egy sakkparti akár több héten át tart, mindig az előző heti állás fényképéről folytatva a játszmát. Rengeteget nevetünk ez alatt, mindig csak úgy repül az idő, amikor bent vagyunk. A gyerekek minden alkalommal egyre közvetlenebbek, már az első találkozások alkalmával barátként tekintenek ránk és mesélnek arról, ami éppen izgatja őket, legyen az az egyetemi dolgok, foci, kutyafajták vagy éppen amiről olvastak. Nekem ezek azok a kapcsolatok és beszélgetések, a mosolygós szempárok, a vidám sikkantások, amikor meglátnak minket, amelyekért minden alkalommal izgatottan megyek be a kórházba.
Vámosi Laura, 2018. Ősz
