Azt már korábban olvashattátok, hogyan is működnek a pszichoedukációs alkalmak, mi történik olyankor és milyen szerepe van az Amigók életében, illetve meséltünk nektek a táborról is. Azonban úgy gondolom, fontos kicsit beszélni azokról a nehézségekről is, amikről közösen elmélkedünk ilyen alkalmakkor, keressük rájuk a megoldást vagy csak próbáljuk egymást támogatni. A pszichoedukációs alkalmakat tartva mindig büszkén nézem az Amigókat, akik sokszor saját határaikat átlépve osztanak meg érzéseket, gondolatokat, és segítik egymást a nehézségeken túllépni.
Eszter amigo írta: néha nehéz amigónak lenni.
Amigónak lenni véleményem szerint az egyik legcsodálatosabb dolog és egyben ajándék is.
Ajándék számunkra, mert a gyerekekért tevékenykedhetünk. Ajándék a gyerekek számára, mert ha mennek az Amigók látogatni, az mindig szuper élmény – még ha kórház falai között is vagyunk. Ajándék a szülőknek, mert így ők is érezhetik a támogatásunkat, és amíg az Amigók foglalkoznak a gyerkőcökkel, sokszor ők is tudnak szusszanni egyet. Ajándék a kórházi dolgozóknak is, hiszen így baráti minőségű jelenléttel tudjuk támogatni az ő munkájukat.
Tehát ha ennyi mindenkinek – szinte minden szereplőnek – ajándék az Amigos és az Amigók jelenléte, akkor persze, hogy csodás a történet.
De azt már sajnos mind megtapasztaltuk, hogy az élet nem fekete-fehér, így a sok csoda mellett a nehézségek is ott bújnak.
Néha nehéz Amigónak lenni.
Nehéz, amikor látjuk, hogyan viseli meg a gyerkőcöt, a családját a betegség. Nehéz látni, ahogy az apró kezeikkel igazgatják az infúziót.
Nehéz hallani, hogy „anya, nagyon fáj”.
Nehéz a határok megtalálása; hogyan kommunikálunk, hogyan fegyelmezünk egy gyerkőcöt vagy akár több gyerkőcöt, ha kialakul egy konfliktushelyzet? A szülőnek miként nyújtunk támaszt? Hogyan hallgatjuk meg a gyerekeket, amikor mesélnek a kórtörténetükről? Hogyan vagyunk úgy jelen, hogy a gyerkőc abban a pillanatban, órában, látogatásban a legjobb énünket kaphassa?
Sokat beszélgetünk ezekről a dolgokról, mert fontos.
Fontos, hogy erről beszéljünk, és fontos, hogy a nehéz dolgokról is lehessen beszélni.
És a legnehezebb, amikor elveszítünk egy gyermeket. Úgy érezzük és gondoljuk, hogy angyalként vigyáz ránk, de a hiány mindig ott marad – nehéz. Sok minden, és minden nehéz.
A kommunikációt ilyenkor a helyén kezelni, szülővel, a többi Amigóval, kórházi dolgozókkal.
Amigóink az ilyen, szinte elmondhatatlanul nehéz szituációkban is tudják, hogy van kihez fordulni, szükség esetén külső szakember is bevonásra kerül egy ilyen élmény feldolgozásában.
Még az ilyen, legszomorúbb időszakban is ott a felismerés; az Amigók mindig támogatják egymást.
Egy egyszerű pillantás, egy jó szó, egy ölelés, egy beszélgetés, egy kérdés, egy mosoly – ezek olyan apró, de néha mindent jelentő, kézzel meg nem fogható ajándékok, amiket nap, mint nap átadunk egymásnak.
Fontosnak tartjuk, hogy ne érezze senki sem azt, hogy erről nem lehet beszélni. Minél többen leszünk, minél több kórházban – nő a csapat, nő a gyerekek száma és igen is fontos.
Fontos, hogy erről beszéljünk, fontos, hogy a nehéz dolgokról is lehessen beszélni.
Fontosnak tartjuk azt is, hogy emlékezzünk. Szeretettel, tisztelettel, hálával emlékezzünk az angyalkáinkra.
Amigónak lenni az egyik legcsodálatosabb dolog és egyben ajándék is. Néha nehéz.
Ezek a súlyok sosem tűnnek el, talán idővel picikét enyhébben lengik be a teret körülöttünk.
És aztán megtörténik: ha az őszi szél megsimogatja az arcunkat, ha a téli hóeséstől ámulunk, ha a tavaszi virágillat terít be bennünket, ha a nyári esőben sétálunk; eszünkbe jutnak időről időre az angyalkáink. Emlékezünk és mosolygunk, mert érezzük, hogy fentről vigyáznak ránk, és hálásak vagyunk, hogy az Amigók is megismerhették őket és részt vehettek csodás kis világuk megtapasztalásában.
Illy Eszter, 2019. február
